Krúdy Gyula Újságíró Iskola

  Nem ismerem, nevét sem tudom, de csöpp kis arcocskájában ülő hatalmas, okos, valami életbölcsességet sugárzó fekete szemei előttem lebegnek.

   A hazáról lehet írni magasztosan és fennkölten, de ezt íróink és költőink megtették helyettem. Az ő soraikat olvasva katarzist élek át én is. Sűrűn bólogatok, meghatódom, vagy csodálkozok, milyen szépen írják le érzéseiket. Ezek a nagy érzelmek főleg válságos helyzetben, esetleg az ország megvédése vagy idegenbe kényszerülés kapcsán kerülnek előtérbe, melyekkel valljuk meg, átlagos, porszemnyi létünk során nem szükségszerűen találkozunk. ”Normál” esetben éljük a hétköznapi életünket, daráljuk a mindennapokat, végezzük dolgunkat és aggódunk szeretteinkért. Természetesnek vesszük, hogy itt születtünk, megpróbálunk boldogulni. A hazaszeretet nincs jelen napi gondolatainkban, legalább is a felszínen, de észre sem vesszük, és belénk nevelődik, ivódik, és a mélyben munkálkodik.

Mikor tudok írni? Amikor a testem börtönben van, de gondolataim szabadon szárnyalhatnak.

    Napi nyolc és fél órát töltök a munkahelyemen, ez utazással együtt tíz óra elfoglaltságot jelent. Két tanfolyamra járok. Az egyik hét közben van, két nap délután öttől nyolcig, a másik minden második hétvégémet köti le. A hétfő estét egy kis mozgásnak szoktam szentelni, egészségem megőrzésének érdekében. E mellett háztartást vezetek, főzök, mosok stb. Efféle tevékenykedés során születnek meg ötleteim, de lejegyzetelni közben nem tudom gondolataimat. A lakásomban képtelen vagyok írni, ott mindig van tennivaló, és túl inger gazdag a környezet. Járkálnak, és beszélgetni akarnak a családtagok, kínálja magát az újság, a tévé, vagy a rádió. Nincs akaraterőm elzárni magamat a többiektől, hogy komoly szellemi munkát végezzek. Általában lerogyok egy kényelmes fotelbe a tévé elé egy napi lappal a kezemben, és csak nézek ki a fejemből teendőim befejeztével.

Oklevelek kitöltése