Van egy nagyon kedves ismerősöm, egy olasz vérmérsékletű lány, akinek már a neve is elárulja származását, és szépen csilingel az ember fülében. Úgy hívják: Carrubba Claudia.
Évekkel ezelőtt találkoztunk először egy cseppnyi baráti társaság egyik összejövetelén. Első percben megragadott vonzó személyisége, szűnni nem akaró csacsogása, nyílt, közvetlen természete. Külső megjelenése sem volt éppen átlagosnak mondható, mégis szemet gyönyörködtető minden férfi számára.
Akkor még nem ismertem igazán, barátságunk az évek múlásával mélyült el. Azóta is felüdíti lelkem minden egyes találkozásunk.
Személyisége, ezen túlmenően magában hordozza az olasz-magyar kultúra és életstílus különbségeit is. Szerettem volna bepillantást nyerni, miként azonosult és illeszkedett be hazánk kulturális életébe, mennyiben más a két életstílus. Sokoldalú ember lévén, meg szerettem volna érteni önkifejezésének mélységeit, és rá világítani mit jelent ma festőnek és költőnek, fotóművésznek lenni Magyarországon, ezért meginvitáltam egy kötetlen baráti beszélgetésre.
- Kedves Claudia! Ha jól emlékszem, van már hat éve is annak, hogy először találkoztunk. Te hogy emlékszel erre a pillanatra?
- Már hat éve ennek, hogy ismerjük egymást? Hogy repül az idő! Én maximum három, vagy négy évre gondoltam, dehogy már hat éve, ez nem semmi! Akkoriban én is fiatalabb voltam, és talán bölcstelenebb is. Éppen, hogy túl voltam a lázadó kamaszkorszakomon, kerestem a helyem a nagyvilágban. A nehéz ifjú évek után kezdett megnyugodni a lelkem, és elgondolkoztam az élet nagy dolgain. Valahogy így terelődött a figyelmem a vallás felé.
- Sok helyen megfordultál, vagy könnyen sikerült megtalálnod a helyedet?
- Édesapám katolikus vallású lévén, kézenfekvőnek tűnt, hogy a látott minta szerint kezdjem el járni az utam, így kerültem a katolikus vallás közelébe. Mint később rájöttem, a templomok és az ott zajló dolgok, nem álltak közel az én lelkivilágomhoz. Megpróbáltam beilleszkedni a református gyülekezetbe is, de féltem attól, ha apukám tudomást szerez róla, akkor kitör otthon a balhé, hogy mit keresek én ott. De nem ez volt az egyetlen dolog, ami nem tetszett. Úgy éreztem, kihasználják a jóságomat, és a tehetségemet. Sokszor előfordult, hogy közmunka gyanánt naphosszat ablakot kellett pucolnom, vagy meginvitáltak sok szeretettel egy kis szobor-mosásra is mondván ez a szolgálat része. Egyszer, egy szép nap nem mentem többé. Ezután sokáig nem jártam sehová, mintha pihentetni szerettem volna a dolgot. Hónapokkal később egy kedves barátom, Tibor hívott meg a váci Golgota Gyülekezet egyik alkalmára. Első pillanatban tetszett az emberek közvetlensége, és végre nem a kötött keretek között folyt az Istentisztelet. Itt ismerkedtem meg veled is. Úgy éreztem, már az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot, hamar összebarátkoztunk.
- Jelenleg jársz valamilyen közösségbe?
- Jelenleg nem járok sehová. Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam ebben a gyülekezetben, de mégsem érintett meg az a filozófia, melyet ők képviseltek. A felszínes barátságos fogadtatás alatt mégis egyfajta idegenszerűség, és a másikkal való nemtörődömség húzódik meg. Nem volt jelen, az a fajta szeretet, ami ott tarthatta volna az embert, hiányzott valami őszinte érzés, amit igazából nem is tudok megfogalmazni.
- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz. Hasonló okok miatt szakítottam meg én is velük a kapcsolatot. Úgy éreztem, hogy elmentem vasárnaponként, meg csütörtökönként, kedvesen fogadtak ugyan, de elmentem meg hazajöttem anélkül, hogy bármit kaphattam volna ott. A másik dolog, ami engem nagyon zavart, hogy angol nyelven folyt a tanítás, magyar fordítással. Sajnos az én angol tudásom ma már a legminimálisabb szintet sem üti meg. Bármilyen kommunikáció esetén a lelkipásztorral, be kellett vonnom egy külső ember segítségét is tolmácsolás végett, akire nem feltétlenül bíztam volna rá lelkem legféltettebb titkait. Ezekkel az általad is említette érzésekkel léptem ki a kapun. Ha mégis meg kellene valahogy fogalmazni ezt a dolgot, azt mondanám nem volt jelen a közösségi szellem. Jelenleg van-e valamilyen kapcsolatod a vallással?
- Nem mondom, hogy nem érdeklődöm valamilyen szinten a téma iránt, de felhagytam életem eme szakaszával. Nem járok sehová, de van egy-két ember, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot ennek ellenére. A másik szál, ami ehhez fűz, hogy naponta szokott lenni a Kossuth rádión, bocsánat most már MR1 adón az ún. vallási félóra. Szívesen meghallgatom, mert érdekes témákat boncolgat. Különösen tetszik, hogy nem ragad le egyetlen felekezetnél, hanem naponként igyekszik csemegézni és bemutatni egy-egy vallást. Így nem kell csak katolikusnak, vagy reformátusnak lenni, hanem minden kötöttség nélkül hallgathatja bárki, és mindenkihez szól.
- Kedves Claudia! Lelibbentem előtted most a múlt fátylát! Tudod-e azt, hogy az akkori menyasszonyom nagyon féltékeny volt rád?
- Ez újdonság számomra!
- Pedig így van! Látta azt, mennyire jókat nevetünk együtt önfeledten, és ő ezt félreértette. Egy alkalommal rajta is kapott, mikor a munkából érkezett a közösségbe, hogy egymás mellett ülünk, és nagyon jókat kuncogunk. Kaptam is érte rendesen itthon. Volt egy másik ominózus eset is, mikor valamelyik év szilveszterén küldtél nekem üzenetet telefonon, boldog újévet kívánva. Emiatt is megkaptam a fejmosásomat.
- Ha ezt tudom, többet nem írok sms-t senkinek!
- Sokszor célozgatott rá, hogy biztos nagyon tetszel nekem, és talán szerelmes vagyok beléd.
- És így volt? Szerelmes voltál belém, netán most is így van?
- Tény, hogy nagy hatással voltál rám, és ez most sem változott meg az évek múlásával. Nagyon, csinos, fiatal lány vagy. Bevallom őszintén, akkoriban eljátszottam a gondolattal, hogy talán kialakulhat közöttünk egy szép szerelem, sajnos később az élet másként hozta. Akkoriban ismerkedtem meg a mennyasszonyommal, későbbi feleségemmel, akitől az óta elváltam, így a figyelmem egyre inkább ráterelődött. A vágyam, hogy megházasodjam sajnos minden bölcsességet és logikát nélkülözött. Hamar beleugrottam egy kapcsolatba, mert boldog voltam, hogy van egy lány, aki hozzám jön feleségül. Ma már bevallhatom, ha akkor érettebb és megfontoltabb lettem volna, akkor minden másként alakulhatott volna. Sajnos az elhibázott nősülés által kettőnk között sem mélyülhettek el az érzelmek, így megmaradt barátság szintjén. Később, valahogyan el is veszítettük egymást, másfelé vitte utjainkat a sors. Most évekkel később érzem úgy, hogy nem kellett volna így lennie, ezért is örülök az újbóli találkozásunknak. A kapcsolatunk őszintesége sokat jelentett nekem akkor, és most is. Nézd csak meg! Lányok jöttek, és lányok mentek az életemben, de mi még mindig itt ülünk a kávézó teraszán, kortyolgatjuk a kávénkat, és a barátságunk túl élt minden vihart, és megmaradt ennyi éven át.
- Ha jól, tudom, te Olaszországból származol. Hogyan kerültél Magyarországra?
- Hat éves koromig éltem Olaszországban. Édesanyám mindig a legjobbat szerette volna nekem biztosítani. Tudod, abban az országban elég gyenge lábakon áll az oktatási rendszer. Az a szint, amit kint a tanulóknak érettségi címszó alatt el kell sajátítaniuk, azt Magyarországon az általános iskolás kisdiáktól követelik meg. Nevetséges nem? Édesanyám úgy vélte, hogy ennél többre vagyok képes, és dukál nekem egy erősebb iskola, így Magyarországra költöztünk.
- Jelenleg kivel élsz itt Magyarországon?
- A bátyámmal élek együtt, akit nagyon szeretek, és aki mindenben segít nekem. Sajnos a család többi tagja Olaszországban maradt, ezért is fontos számomra, hogy gyakran hazalátogassak és ápoljam velük a kapcsolatot.
- Az addig rendben van, hogy új városba költözik az ember, de új országba? Hallottál azelőtt valamit is Magyarországról, ismerted a nyelvét, a kultúráját?
- Édesanyám magyar származású, és nagyszüleim is évekig éltek ebben az országban. Igaz, hogy otthon a szüleim mindig olaszul beszéltek velem, de a nagymamám sokat jött hozzánk látogatóba, vigyázott ránk, mikor kicsik voltunk, tőle pedig magyar szót hallhattam. Gyakorlatilag egyszerre tanultam meg mind a két nyelvet. Nem mondom, hogy a magyar nyelv nem okozott nehézségeket számomra, hiszen annyi rag és toldalékolás, mint égen a csillag. Kiejtésemen sokáig érezhető volt az olaszos hanglejtés. Emlékszem az iskolában sokat csúfoltak is emiatt, sőt a tanárnő még az anyukámat is behívatta, hogy csiszolni kellene a magyar nyelvi tudásomon.
- Hogyan sikerült végül megtanulni a szép kiejtést?
- Az évek múlásával és sok gyakorlással el jutottam arra a szintre, hogy ma már egyáltalán nem érezni a beszédemen az olaszos kiejtést. Sajnos, nem csak ebben a tekintetben éreztették velem származásom.
- Mire gondolsz?
- Kisgyermekként nagyon sok atrocitás és rosszindulatú támadás ért azzal kapcsolatban, hogy máshonnan érkeztem. Sajnos, Magyarországon nem mindenki látja szívesen a más országokból idekerült szerencsét próbáló embereket. Hiába az a tény, hogy édesanyám, és nagyszüleim is magyar származásúak voltak, ez nem könnyítette meg a beilleszkedésem körülményeit. Némelyik tanár egyenesen hangot is adott a nemtetszésének, és kisgyermekként nekem szegezték a külföldiekkel szembeni negatív érzéseiket.
- Hogyan adtak hangot a nemtetszésüknek?
- Úgy vélték, hogy én, mint külföldi idejövök tanulni, szó szerint befurakodom, és elveszem a munkahelyeket, elfoglalom az otthonaikat, és egyáltalán hátrányos helyzetbe taszítom a valóban magyarnak született embereket.
- Ne haragudj, ez elég durva. Mit tettél ellene?
- Kisgyermekként még nem sokat fogtam föl a világból, és nem értettem, hogy mire is megy ki a dolog. Ma már természetesen tudom, miként nevezik ezt a gyereket. Leginkább az irigység érződött a felnőtteken, de egész jól kezeltem. Fura dolog, de ez a negatív érzés csak a tanárok részéről volt fogható, az osztálytársaimnak egyenesen tetszett a „másságom”. Később voltak olyan fiúk az életemben, akiknek származásom adta udvarlásuk indokát. Úgy érzem, a világ kifordult önmagából, ma már sok esetben a lány biztosítja az anyagi javakat, és vannak, akik úgy gondolják, hogy Olaszországból nemcsak a genetikát, hanem kincseket is hoztam magammal valamiféle kalózládikóban. Emellett sok fiú szeretne kijutni külföldre, amihez tökéletes ugródeszka vagyok. Emiatt sajnos sok csalódás is ért annak idején, miután fölismertem a fiúk valódi szándékát.
- Végül mi történt? Elcsendesültek a rosszmájú megjegyzések?
- Szerencsére az idő begyógyított minden sebet, ahogyan az lenni szokott. Szép lassan befogadtak, és meg is kedveltek. Tulajdonképpen még kellemes emlékek is fűznek az iskolához, hiszen itt dőlt el számomra, hogy a művészetnek szentelem az életemet.
- Köszönöm, hogy feltetted helyettem a következő kérdést. Hogyan indult a művészi karriered?
- Már az iskolában felfigyelt különleges képességemre a tanárom, így segítette az első szárnypróbálgatásaimat. A rögös úton sok csalódás ért, mire eljutottam az igazi áttörésig.
- Mikor történt meg ez az áttörés, és hogyan valósult meg?
- Ez is egy nagyon érdekes, és számomra a mai napig emlékezetes történet. Az iskolai évek alatt hirdettek egy pályázatot, melyre fotókkal lehetett indulni. Én, mint lelkes diák, megragadtam a kínálkozó lehetőséget, és benyújtottam egyik legkedvesebb munkámat. Sajnos hamar megkaptam az elutasító választ. Furcsa mód, nem is a művem miatt, hanem hivatkoztak a verseny szabályzatra, miszerint azt a versenyt csak egy adott iskola diákjai körében hirdették meg, és máshonnan érkezett tanulók részére ott nincs hely.
- Ez valóban érdekesen hangzik. Mi történt ezután?
- Nekem sem kellett több. Alaposan áttanulmányoztam azt a bizonyos szabályzatot, melyben egy szó, de még egy betű sem utalt arra, hogy más iskola diákjai nem képviselhetik magukat az indulók között.
- Felvetted a boksz-kesztyűt?
- Fel én! Megkerestem a versenybizottság elnökét, kezemben lobogtattam a szabályzatot, és felelősségre vontam, a helytelen és hiányos megfogalmazás miatt. Köhögni is alig tudott. Odahívott több, talán nálánál okosabb tanár kollégát, akik szintén elismerték, hogy a passzusból eléggé el nem ítélhető módon kimaradt az erre vonatkozó határozott megfogalmazás, Kénytelen-kelletlen, de nem vehették ki a pályázatomat a fölsorakoztatott munkák közül.
- Végső soron akkor kiálltál a művészetedért. Egyébként, az a harc, amit te akkor véghezvittél, egy külön szakma keretein belül művelik.
- Köszönöm, aranyos vagy! Valószínűleg nem tettem volna, ha nem éreztem volna azt, hogy van mondanivalóm, és talán nekem is van hely ebben a hajóban, egyszóval van tehetségem, hiszen olyan sokan mondták már előtte. A történet vége pedig az lett, hogy elnyertem a közönség különdíját. Szerencsére a közönség nem tudott erről a nézeteltérésről, így ők valóban csak a gyönyörű fotót értékelték, és nem a mögötte lévő embert.
- Jelenleg milyen művészi pályán tevékenykedsz?
- Sokféle művészeti ágban alkotok, festek, verseket írok, és fotózással is foglalkozom, de mégis úgy érzem, a festészet áll a legközelebb hozzám. Abban tudom, a leginkább kifejezni az érzéseimet. Azt hiszem, talán édesanyámtól örökölhettem a művészet iránti vonzalmamat, aki maga is ebben a körben mozgott, sőt egy híres váci festő ismeretségét is élvezheti.
- Mit jelent számodra, alkotni?
- Számomra, ez az önkifejezés eszköze. Minden érzés, minden alkotás feltár valamit belőlem. Igazi boldogságot jelent számomra, ahogyan a szemeim előtt születik meg egy-egy alkotásom. Ahogyan egyik legfőbb kritikusom mondja, nagyon fontos, hogy a képeim mit jelentenek, mit jövendölnek, mit mutatnak meg a múltamból. Alapvetően ezek fantáziaképek, mégis megjelenik bennük lelkem igazi mélysége.
- Vannak visszatérő motívumok az alkotásaidban?
- Erre nem is a festményeimből, hanem a fotóimból tudnék rámutatni. Egy alkalommal egy meséhez kellett illusztrációkat készítenem. Itt fedezhető fel leginkább a két visszatérő motívum: a madarak és a lovak.
- Miként tapasztalod, hogyan fejlődött a kifejező kézséged az évek folyamán, és ez miben mutatkozik meg?
- Ezt pedig leginkább a verseimen keresztül lehet megtapasztalni. Évekkel ezelőtt leginkább a halál és az elmúlás érzése hatotta át költeményeimet, mára viszont az optimizmus és életigenlés a fő mondanivaló. Furcsa, mert annak idején sem voltam igazán depressziós, mégis ez szólt a lelkemből, talán az utam keresése miatt.
- Melyik művészeti ágban szeretnél igazán jeleskedni a jövőben?
- Elárulok egy titkot, de kérlek, ne mondd el senkinek, mert babonás vagyok. Ha minden igaz, a közeljövőben nyílik meg az első önálló kiállításom Szentendrén. Egy kis galériában lesznek bemutatva a munkáim. Egyből beleszerettem a helyiségbe, mert kicsi, otthonos és emiatt barátságos helyiség. Szerencsére ők meg a képeimbe szerettek bele.
- Hogyan éled meg a jelenlegi gazdasági helyzetet, mint művész?
- Nézd, én alapvetően optimista ember vagyok, igyekszem nem tudomást venni róla. Sokan sajnálkoznak és zokognak körülöttem. Szerintem ráérünk akkor foglalkozni a bajokkal, ha már a nyakunkon vannak.
- Magyarországon miért éppen Vácra esett a választás, mikor ideköltöztetek? Ne haragudj meg érte, de nekem személy szerint nem tartozik a kedvenceim közé ez a város. Lehet, hogy bennem van a hiba, de így érzem.
- A nagyszüleim építettek itt házat, így kézenfekvő volt, hogy ide költöztünk, de hidd el, én is érzem a különbséget.
- Milyen különbségekre gondolsz?
- Mentalitásbeli, gondolkodásbeli, nem tudom, valahogy mások az emberek, más a városok hangulata, mint olaszban.
- Mit értesz ez alatt?
- Otthon az emberek vidámabbak, mint itt, mintha általános lehangoltság lenne úrrá mindenkin. Délután négy óra után kihaltak az utcák, mindenki bezárkózik a lakásába, és unatkozik. Az olasz emberek nem szeretnek sokat otthon ülni. Legyen hétköznap, vagy hétvége, mindig találnak maguknak valami jó elfoglaltságot. Azonban nagy hangsúlyt fektetnek a család szerepére. Sokkal erősebb ez a fajta kötelék, mint itt Magyarországon. Emlékszem minden vasárnap összejött a család, és nagyokat beszélgettünk, az ebéd legalább három fogásból kellett, hogy álljon. Ha szép volt az idő, akkor kiültünk a kertbe és röpültek a beszélgetéssel és nevetéssel teli órák. Ha esett az eső, akkor sem volt gond, mert úgy volt kialakítva a kertes ház verandája, hogy egy nagy zöld terasz nyújtott védelmet az időjárási viszontagságok ellen, így mostoha időben is a szabad levegőn élvezhette a család egymás társaságát.
- Mennyiben mások az ünnepi szokások, mint nálunk?
- Nem sokban különbözik, mégis más érzést keltenek bennem a nagy és szép családi ünnepek. Élénken él még bennem az elmúlt karácsony, mikor hazalátogattam az ott élő rokonaimhoz. Ilyenkor a még messzebb élő családtagok is eljönnek látogatóba, úgyhogy azt mondhatom, egy igazi nagycsalád gyűlik össze. A kandallóban ropog a tűz, mely elvarázsolja az egész szobát, és bensőséges hangulatot teremt. A meghitt beszélgetések vagy éppen közös játékok sokat jelentenek számomra.
-Mik a terveid a jövőre nézve?
- Szerencsére széles érdeklődési körrel vagyok megáldva. A művészeten kívül szeretném kipróbálni magam más területen is. Sokat gondolkoztam, miként ötvözhetném a kellemest a hasznossal. Szeretném felhasználni olasz nyelvtudásomat, mivel anyanyelvi szinten beszélem a nyelvet, azzal a ténnyel, hogy nagyon szeretek utazni, és új helyeket, országokat megismerni.
- Rájöttél, melyik az a terület, melyben együtt van jelen ez a két momentum?
- Hosszas gondolkozás után a stewardessi szakmai irányába terelődött a figyelmem. Már beszéltem is ezzel kapcsolatban egy kedves jó barátommal, aki nagy örömmel fogadta elképzelésemet, mivel most készülnek indítani egy új repülőgép járatot Olaszországba, így biztosan kellenek majd csinos utaskísérők is, főleg olasz nyelvtudással. Sajnos azonban nem vagyok benne teljesen biztos, hogy én megfelelek a szigorú elvárásoknak.
- Milyen elvárásokra gondolsz?
- Mind szakmai követelményekre, mind pedig a külső tekintetében gondoltam.
- A külső elvárások miatt nem kell aggódnod! Ha én vizsgáztatnálak, nálam biztosan átmennél, hiszen valljuk be őszintén gyönyörű, fiatal lány vagy. Szerintem nyitva áll előtted a légi kísérő szakma.
- Nagyon köszönöm. Remélem, hogy így lesz. Természetesen nem kívánom elhanyagolni a művészetet sem, hiszen ez jelenti számomra az igazi boldogságot, alkotni és létrehozni valamit. Készülök az első önálló kiállításomra, amit remélem sok követ majd még. Ötletem, és fantáziám van bőven, tehát van még tennivalóm az életben. Van egy nagyon szép Ady idézet, mely úgy érzem ide illik. Így szól:
„Hány átsírt éjszaka kell ahhoz, hogy nappal nevethessünk”
Mélyen megérintette lelkem, mert szerintem nagyon igaz.
- Szerintem is gyönyörű idézet. Az én értelmezésemben annyit jelent, hogy szenvedések árán jutunk a csúcsra fel.
- Kedves Claudia! Nagyon köszönöm, a mély és őszinte beszélgetést. Kívánok nagyon sok sikert a munkádban, az álmaidban. Ennyi év után szeretném újra elmélyíteni veled a barátságot, mert ez nagyon fontos számomra.
- Nagyon szívesen, szerintem is fontos a barátságunk, és én is köszönöm az őszinte beszélgetést!