Krúdy Gyula Újságíró Iskola

Geszti Edina: Dolgozatok

Somogy megyében, egy kis faluban élek. Itt jártam általános iskolába. További tanulmányaimat Kaposváron folytattam. Ezalatt az idő alatt életre szóló barátságokat kötöttem. Az új évezredben beiratkoztam az első egyetemi faluban létező képzésre, ahol magyarságtudományt tanultam. Ettől kezdve egész más lett az életem. Mindig érdekelt ez a téma, de ilyen mélységekbe nem mentem bele. Rengeteg figyelemfelkeltő dolog jutott a tudomásomra, melyekkel egyre jobban szélesedett látóköröm. Megismerkedhettem a népzenével, néptánccal, őstörténetünkkel. Kezembe akadt egy újság, mely nemzeti újságíró iskolát hírdetett.  Nagyon szerettem volna jelentkezni, de nem maradt az egyetem mellett pénzem.  Tavaly nyáron a Balaton-parton sikerült összegyűjtenem egy kisebb összeget, melyből ősszel be tudtam iratkozni Budapestre, az áhított intézménybe. Nagyon fontosnak tartom ezt a hivatást. Ha valamit tudunk tenni a Hazánk érdekében ezáltal: már megérte!

Nem gondoltam, hogy ilyen szép számmal leszünk majd ezen a tanfolyamon, de nagyon jól esik a lelkemnek, mert látom: egyre többen vagyunk, akik így gondolkodunk!

Kedves csapatban, kiváló tanároktól tanulhatunk. Szeretnék elköltözni a lakóhelyemről, mert a környéken egyre kevesebb a lehetőség, hogy az ember munkához jusson.

Őstermelő vagyok, ám az igazat megvallva: nem lehet ebből megélni!

     Szabadidőmben kerékpározok, kertészkedek. Szeretek kirándulni, zenét hallgatni, verset írni, olvasni a magyar költők csodás műveit és szívesen törődök barátaimmal.

 

Újra ásnak Somogyváron

     Somogy megye egykori székhelyén ismét munkához láttak a régészek. 1972-ben indultak meg a feltárások. A munkálatok kisebb-nagyobb kényszeres megszakításokkal 1989-ig tartottak. 1983 óta - Mohács és Ópusztaszer mellett - Somogyvár is történelmi emlékhellyé lett nyilvánítva.
     A nevét is őrző Kupavárhegyen Koppány vezér várának egykor megkezdett feltárását folytatták. Itt alapított később (1091-ben) Szent László bazilikát. 
     Páratlanul szép és nagy számú lelet került elő a föld mélyéről. A négy hektáron elterülő egykori birtokon érmek, kemencék, fémtárgyak is felszínre bukkantak. Bakay Kornél régész professzor irányításával végezték a munkálatokat, ugyanúgy mint két évtizeddel ezelőtt.
„A teljes régészeti feltáráshoz mintegy nyolcvan millió forintra lenne szükség, a munkával három év alatt végeznének, a teljes rekonstrukcióhoz azonban további egymilliárd forintra lenne szükség.”- közölte Bakay Kornél.

Szeretnék újraépíteni a vár falait, s a tervek között szerepel Koppány szobrának felállítása.

Népzenei percek

 Vendégem Husi Gyula, a Somogy Megyei Néptáncszövetség népzenei alelnöke.
-Jelenleg a Somogy Zenekar tagja vagy. Hol kezdted a pályafutásod?
 -A pályafutásom Törökszentmiklóson kezdődött 1976-ban. Ott fertőződtem meg a népzenével. Először furulyáztam, majd beiratkoztam a zeneiskolába, ahol bőgőt tanultam.
 -Melyik hangszer áll a szívedhez a legközelebb és miért?
 -Igazából mindegyik. A népzenei hangszerektől a klasszikusig minden. Ha kezembe kerül egy új hangszer, azt mindig szívesen kipróbálom. De legtöbbet a citerával foglalkozok.
-Több sikeres színdarab zenei alkotói és előadói vagytok a Somoggyal. Mit adtatok elő legutóbb?
-A Zenekar a Somogy Táncegyüttes mellett működik, ami néha koncertezik és a Táncegyüttest is kiszolgálva különféle zenéket szerkeszt és állít össze. Az autentikus népzenétől a mai, kicsit megrockosított népzenéig mindenféle műfaji megkötés nélkül. Legutóbb a Rab ember fiai című darabhoz konstruáltunk zenét, amit márciusban adtunk elő. 
-Hol tanultad meg a hangszer-készítés tudományát?
-Otthon tanultam meg teljesen autodidakta módon.
-Hogy jutott eszedbe, hogy hangszert készíts?
-Aki nem csak úgy fordul a hangszerek felé,  hogy zenét játszik, kottát olvas, hanem érdekli a története, az mindenképp megpróbál hangszereket készíteni, javítani.
-Mikor kezdtél el hangszereket gyártani?
-1976-ban kezdtem az elsőket. Azok még kicsit félresikerültek lettek, de mára elég jókat csinálok. Új citerákat, ütőgardont, különféle furulyákat, sípokat készítek.
-Mennyire van keletje manapság a népzenének?
-Mindig is volt és lesz is keletje a népzenének. Most is vannak különféle rétegek, akik szívesen hallgatják ezt a fajta zenét ilyen vagy olyan formában. Van egy réteg, aki csak az eredeti muzsikát hallgatja és próbálja rekonstruálni azokat az eredeti felvételeket. Van egy réteg, aki a táncház zenét kedveli. Ő a tánc és zene viszonyát nézi. Aztán van egy réteg, amit a moldvai zenével csináltak, tehát modernizálták. Továbbá vannak azok, akik feldolgozással foglalkoznak, azaz elektromos hangszeren játsszák ezt a zenét. 
-Hol találhatják meg az érdeklődők a közeljövőben a Zenekart?
-Pénteken játszunk Fonyódon egy hajón. A Berzsenyi Társaságnak lesz egy rendezvénye, továbbá a Festők Városa rendezvénysorozaton.
-Külföldön is szoktatok járni. Idén merre mentek?
-Dél-Franciaországban lesz kéthetes kinn tartózkodásunk.
-Mely más ország népzenéjét szereted legjobban?
-Gyakorlatilag az összes nép zenéjét szeretem. Mindenevő vagyok e téren, de leginkább az autentikus ősréteg muzsikáját kedvelem. A rokon népek zenéje -mint például a baskíroké- még fellelhető eredetiben. Náluk található a kuráj, ami az egyik kedvenc hangszerem.  

Ravaszdi kimondta

  Beszélgetőtársam Ravaszdi Pál, a Szarka Bt. elnöke.
-Ravaszdi úr! Mi újság mostanában a Szarka Bt. háza táján?
-Köszönöm kérdését. Minden a legnagyobb rendben halad. 
-Történt mostanában valami említésre méltó?
-Sikerült néhány nyereséges beruházást csinálnunk. Berobbantunk az építőiparba. Jelenleg három hipermarket felhúzásán dolgozunk. Egy Budapesten, egy Kecskeméten, egy pedig Zalaegerszegen fog megépülni. Tíz hónap múlva már birtokba is vehetik a vásárlók. Hatékonyak, gyorsak, precízek az embereink.
-Úgy hallottam, az autóbizniszbe is belevágtak.
-Igen.
-Ott is ennyire jók az alkalmazottai?
-Elég jók.
-Mióta tevékenykednek ezen a területen?
-Fél éve  körül-belül.  Bele  kellett  vágni  valami másba is az építőiparon kívül. Nehéz manapság megélni az embernek.
-Mint üzletembernek, azért nem mehet olyan rosszul. Értesülésem szerint, nemrégiben építtetett fel egy luxusvillát. 
-Igen, a hír igaz. De azt az embereim csinálták.
-És a kocsija?
-Azt meg ők szerezték. Ööö... Várjon! Nem úgy akartam mondani!
     Ravaszdi Pál cége egyike azoknak, melyet autólopással gyanúsítottak a hatóságok. Úgy látszik, kibújt a szög a zsákból! Ráadásul -amint azt a híradások már közzétették- az építőipar területén is mutatkozott némi simlisség.

Mamám

      Langyos szellő fújdogált azon a reggelen. A réten ezer meg ezer színes virág árja hajladozott a szél nyomán. Amikor felkeltem, kinéztem a ház ablakán: a vadvirágok számtalan színben pompáztak, a fűszálakon csillogó harmatcseppek vidáman tündököltek a Nap cirógatásában. Kimásztam a puha ölelésű ágyból és elindultam kifele. Még el sem érhettem a konyhába, amikor orromat megcsapta a reggeli illata. Az asztalon ott hevert a kenyér és a vaj. S ott volt még egy csoda, amit Ő készített el: a nagymama kakaója. Szavamra mondom: sem előtte, sem azóta nem ittam olyan kakaót! Aprócska gyermekkorom óta töprengtem, vajon hogy lehet ilyen finoman megcsinálni eme italt.
    Igaz, ha jobban belegondolok, abban a kis dunántúli falucska picike házában minden olyan finom, szép, tiszta volt! Az én nagymamám példás rendben tartotta a házát. A kertet művelte. Egyedül. Hogy is bírta ezt így? Hisz amikor én kicsi voltam, ő már akkor is idősebb korban járt. 
   Mamám alacsony termetű, hosszú, ősz hajú asszonyka volt. Haját mindig kontyban hordta. Emlékeim alapján szoknyát viselt és kendőt. Mérhetetlen szeretet lakott Benne. Kedves, rendes, tisztességes emberként ismertem. Nagyon szerette Őt mindenki. Kevés pénzből élt, de a Nála szegényebbeken önzetlenül segített. Mindig csak annyi kellett Neki, amennyire az Élethez szüksége volt. Még a kertben megtermelt zöldségeket és gyümölcsöket is nagy szívvel osztotta szét. 
   Legjobban a nyarakat szerettem Nála, egy-két hetet töltöttünk a legnagyobb boldogságban a házában. Nem volt olyan alkalom, hogy ne várt volna minket a frissen kisült süteményei egyikével. A kuglófja maga volt a tökéletesség! Mi majszoltuk, ő  meg mesélt nekünk. Mindig szívesen hallgattuk kedves történeteit. Bár visszamehetnék még egy napra abba az időbe!
    Most már jól tudom, hogy azok a reggeli -azóta is páratlan ízű- kakaók mitől voltak olyan finomak! Ugyanúgy, mint bármi más, amihez a mamám hozzányúlt, sokkal jobb lett. A süteményeibe, a kakaóiba, a színes történeteibe mind-mind belerakta szíve összes szeretetét! Ettől lett a jó felejthetetlenül kiváló!          

 Az én Hazám

     A Haza nagyvilágom szűkebb környezete; a létezés selymesen ringató bölcsője. Egy Ország, egy darabka rész a térképen. De nekem a minden szívem közepében. 
     A történelem nagy zivataraiban edződött, s Múltunkban népünk mellőzött és megalázott lett. A régi idők ismerete, s hagyományaink tisztelete nélkül nem érezném a kötődést Hazám iránt. Van egy végtelen kapocs, mely az évek alatt hozzáfűzött ehhez az Országhoz. Otthon érzem magam. Ott, hol béke van, biztonság, ismerek minden apró neszt, a bogarak zümmögését, a kutyák ugatását. Ahol velem szalad át a méregzöld réten a szél, s a poros úton felém hullatja szirmait a kökény és vadrózsa virága. A fák odaadóan hajolnak meg az esti légmozgásban, s velem sóhajtanak fel az égbe. Azúr felhők alatt sárgállik a repce, lángol a pipacs és nyílnak a vadvirágok. Szeretem hallgatni a madarak dalait, érezni a nyári eső illatát és nézni a szivárványt. A búza aranyló kalásszal hullámzik a mezőn. Az őszi aratások tarlószagú csendjében napszínű szalmabálák pihennek. S én itt élek. 
     Lelkemben az emlékezés milliónyi szilánkja. Ott van a Hazám , az Otthonom, ahol kisgyermekként nagyapám kézen fogott, s minden fának elmondta a nevét, megismertetett a bogarakkal, a Nap járásával, az időtlen idővel.
     A Hazám az a hely, ahol hős őseim vérüket adták a szebb jövő reményében, ahol küzdöttek fegyverrel, tettekkel életük árán is – értünk s Magyarországért. Most körülvesznek az emberek. Barátok, ismeretlenek, fiatalok, vének: maga a népem. A Magyarok. Kárpát-hazában telnek napjaink. Nagy-Magyarország óvó karjain. Tudom, van egy hely, hol álomra hajthatom fejem, hol elbújhatok a világ elől. Velem van, vele vagyok, benne élek, bennem él. Szívem hasad, ha arra gondolok, hogy mára alig maradtak hasonló érzelmeket tápláló emberek. S ha nem lesznek hazafiak, ki fogja összetartani a Hazát...?! Kicsiny Mennyországunk veszélyben él. Meg kell találnunk egymást, hisz ha kevesen is vagyunk, de legalább létezünk!  Becsüljük, tiszteljük, szeressük e kicsiny földet, mert nélküle gyökértelenek, hontalanok lennénk!
     S hogy mit is jelent a Haza? Nekem csupán egyet: a Mindent!

 Bezzeg a mi időnkben...

     Nemrégiben egyik rokonom kórházba került. A szóban forgó személy egy tizenéves kisfiú. Szüleivel és húgával együtt én is elmentem őt meglátogatni. 
    A Széchenyiek egykori tulajdonát képező épületet gyönyörű park öleli körül, s maga a környezet minden túlzás nélkül szépnek mondható. Napjainkban ez az építmény a kórház, ahova beérve a gyerekosztályra mentünk. Ott a legutolsó kórteremig vezetett utunk, ahol három fiatal fiú élete találkozott. Az én kis rokon gyerkőcöm volt a legsoványabb közülük. Szőke haja alól csak úgy virított két kék szeme. A másik fiú is szőke hajú volt, s szemüveget viselt. A harmadik barna hajú, víg kedélyű ifjú. Ő volt a legbeszédesebb. Eleinte szinte egyszerre beszéltek mindhárman. Egyikük nagyobbat akart mondani a másiknál. Hát, kérem: ez a fiatalság!
     A barna hajú elmondta, hogy nem szeretné, ha őt a családja meglátogatná. Neki  így  jó,  ha  nem  jönnek  be. 
 - Kamaszos lázadás! Gondoltam magamban. Felsejlett bennem egy-két emlék, hogy én milyen is voltam, ám a fiúról kiderült, hogy a barátaival iskola előtt a kocsmában kezdik a reggelt. Dohányzás, drog is belefér a napjaikba.  Teljesen odavoltam a hallottaktól! Hát hová megy így a világ?! Ekkor jött az utolsó csapás. Közölte, hogy azért van benn a kórházban, mert öngyilkos akart lenni. Csak nem sikerült összehoznia. 
     Én csupán a fejem tudtam rázni. Hang se jött ki a torkomon. Pár perc múlva egy valaha volt rendőrre terelődött a szó, aki szintén öngyilkosságot kísérelt meg. Neki hatásos volt a dolog, mert fogta a pisztolyát és fejbe lőtte magát. Azt mondta az ifjú, hogy neki is így kellett volna csinálni.
  Néhány nap múltán az utcán jött velem szembe ez a kis reményvesztett srác. Megismert, köszönt. Én rámosolyogtam, s viszonoztam üdvözlését. Szívem összeszorult, s eszembe jutott egy, a kórházban lezajlódott párbeszédünk:
 -Sok gondod lehet!- jelentettem ki.
 -Igen, elég sok!- felelte ő.
 -Hány  éves vagy tulajdonképpen?  - merült fel bennem a kérdés. Jött is a válasz:
 -Tizenhat és fél.

Kocsmai csetepaté

      Az újságíró kezében egy tányérral  az íróasztalához készült leülni, amikor megbillent jobb karja és vele együtt a tányérja, s tartalmából kevéske az egyik munkájára ürült. A flekken egy flekken-folt lett. Becsukta szemeit, s felidézte a nap eseményeit.
    Kora reggel Karakószörcsökre ment. A szörcsöki csoszogó suszter szakadt, sáros, szoros csizmában fogadta őt. A mesterség rejtelmeiről kellett beszámolnia az újságírónak,  emiatt kereste fel Elek bácsit.
     Az öreg sok színes történetet mesélt el, majd úgy döntött, elmegy a kocsmába, mert egészen kiszáradt a beszédtől. Magával vitte a riportert is. 
 A falu közepén egy meszelt falú, zsúpos-zsalus épület állt. Ez volt a helyi ivó. Elek bácsi, s az újságíró, beléptek az ajtón. A söntésnél zsörtölődő sört hörpölő szakács s szatócs civódott.  A mellettük támaszkodó embert vallatták: 
-Ej, te sasszem csősz! Miért szürcsölsz szörpöt, ha sört is kortyolhatnál?!
Erre a gőgös, görcsös, szőrös csősz felcsattant:
-Ilyen sértést nem tűr a szöcske öccse őkelme sem! - zengte, s szemen csapta őket. Összecsusszant szatócs s szakács, a többiek meg csendben nézték. Elek bácsi azt mondta az újságírónak, hogy inkább menjenek haza, hátha őket is leütik.  
     Az öreg suszter otthon zamatos óbort kóstolni a pincéjébe hívta a riportert. Odalenn az egyik kongó-bongó bordó hordón kopott kancsó trónolt. Elek bácsi ezt megfogta, s feltöltötte jófajta házi vörösborral, amit a konyhában fogyasztottak el. Az asztalnál ülve az öreg vígan azt mondta: 
-Ha jó nyár jár rája, idén is roppant jó bor kortyolható!
     Tovább  nem borozgatott az újságíró, mert a gond, mit okozott; megoldásra várt! Hisz a flekken ott virított a flekken folt.

Gyula-völgye

     Somogyországban Kisberény határában fekszik Gyula-völgye.  Szinte teljes egészében erdő öleli körül. Egy kis része határos csak szántófölddel. Amint lépteimmel közelítek a Völgybe, hihetetlen élmények tárulnak elém. Az érzékeim mintha kifinomultak volna. Csodálatos tücsök-ciripelést hallok, az erdőből mézédes illatokat sodor felém a lenge, tavaszi szellő. Távolabb békák brekegnek hűsítő eső után. A fű dús és méregzöld. Pont olyan, amibe az ember legszívesebben belefeküdne. Ezen a csodálatos helyen a régmúltba veszett ősi tudással, eleink hagyományaival ismertet meg minket Pucskó Zsolt Ákos.
-Mióta foglalkozol hagyományőrzéssel?
-Harminc éve. A gimnáziumban kezdtem el néptáncot tanulni. Az a fajta hagyományőrzés, amit ma annak tartunk, tehát ha valaki a szabadidejében vagy hobbijaként hagyománnyal foglalkozik: az a hagyományőrző. Közben pedig akik valójában őrzik a hagyományt, azok nem is tudják magukról  vagy nem tudatosodik számukra. Mondjuk egy egyszerű parasztember vagy egy pásztorember, aki szánt, vet, arat vagy éppen állatokat terelget, ő a valódi hagyományőrző, mert a hétköznapokban is éli a hagyományt, nemcsak az ünnepnapokban. 
Mégis, ha valaki színpadra lép, mint néptáncos, attól kezdve hagyományőrzőnek minősül. Én ezt kezdtem harminc éve.
 -Mi ösztökélt arra, hogy létrehozd a Gyula-völgyét?
 -Gyerekkoromban is voltak otthon állatok. Már akkor is tanultam a hagyományt: segítettem a nagypapámnak. Jártunk a rétre kaszálni, gyűjteni, hazavittük lovaskocsival. Otthon nekiadtuk az állatoknak. Mellette kijártunk a szőlőbe, azt tartottuk fönn.
Egyre inkább azt látom, hogy a hagyomány elég jelentős mértékben hanyatlik. Fontos a hétköznapok hagyományát is fenntartani, hogy értékelni tudjuk az ünnepek hagyományát.  Észre kell vennünk a kettő közötti tartalmi összekapcsolódást, szoros összefonódást, s az ember tényleg testileg, lelkileg, szellemileg, ilyen értelemben jókedvvel tudja, hogy milyen lelkiségben képes az ünnepnapon kapcsolódni őseihez. Magasabb, emelkedettebb lelki tudati állapotban. Tehát ennek harmonikusan kell működni. Az ember sokszor tart egy szert: elmegy egy keresztelőre, egy lakodalomra, valamin részt vesz, de igazából már azt sem tudja, mi miért van. Elmegy egy disznóölésre, ott iszik egy pálinkát az áldozat előtt, s egyszerűen nem tudja, miről is szól az egész. Ilyen értelemben a tartalom elveszett, a forma még valamilyen nyílt szinten megmaradt. Ha az a forma is eltűnik, akkor meg már végleg minden eltűnik. Oda kell figyelnünk!
     Közben végighordozom pillantásom a Völgyön. Úgy érzem, itt nincs stressz. Olyan andalító madárdal zeng körbe a fákról, ami teljesen magával ragad. Most virágzik az akác, s zamatos illata mélyen belengi a területet. Gyönyörű az egész hely. Egy kis darabka varázslat. Itt teljesen ki lehet zökkenni a mindennapokból. A nyugalom egy rejtett szigetére kerültem. Zsolt ez idő alatt folytatja a beszélgetést.
 -Azért kezdtem el építeni a Gyula-völgyét, hogy fönntarthassak egy olyan világot, ami valójában nincs. Mondhatni, mint mikor az ember elolvas egy könyvet; abban formai betűk vannak. A forma által az ember elkezdi olvasni az ősei hagyományát úgy, hogy aszerint él, akkor értelmezni tudja azokat a szavakat, mondatokat, amiket ebben a formai világban olvas. Mindezt átvitt értelemben mondom. Én itt, ebben a völgyben elolvastam őseimet. Mivel elolvastam és értelmeztem, így a tartalmakat is talán megértettem. Ha megértettem, akkor azokat a kornak megfelelően fenn kéne tudni tartani. Át kell tehát menteni azokat az ősi tartalmakat a mai világba, amiket a hagyomány formailag megőrzött. De ha nem értem a formát, s ilyen értelemben nem találom meg a tartalmat, akkor a jelenben ezt hogy tudnám fönntartani? A hagyományőrzésnek ezért fontos a formai megnyilvánulása. Ezért van az emberekben az meg, hogy ha a színpadon néptáncosokat lát, akkor még a formai világ valamilyen szinten működik. De természetesen ez csak egy kicsi szelete annak az egésznek, ami működtetné. Igazán azonban nem működik. Mégis mindenki hanyatt dől, megtapsolja, a táncos boldog, hogy ezt teheti, de valójában, ha lejön a színpadról, fölveszi a kornak megfelelő ruháját, s gyakorlatilag ugyanúgy él, mint bárki más. Persze, tisztelet a kivételnek, aki próbálja fönntartani a hagyományt, s ennek megfelelően is él.
Utólag világosodott meg számomra is, hogy valójában miért is kellett ez a Völgy. Volt egy érzésem, hogy ezt létre kell hozni: ebben lehetőségem van fejlődésre, tanulásra; s ugyanakkor másoknak is. Magam számára tanítást ad ez a forma, amit itt teremtettem. Az ember, ha hagyja, hogy a lelke vagy a szelleme motiválja, irányítsa, akkor végzi a feladatát és aztán közben a teste, az agya, a tudata értelmezni tudja, mit miért tesz. Tanítást mindenki kap, és a Jóisten ezt az utat mindenki számára elrendelte. Ezt mondják keleten karmának. Én is itt építettem a Völgyemet, s közben tudatosodott bennem sok minden. Például, hogy miért is jöttem ide, miért is kellett ezt tennem. S a vége felé az eredmény azt kell, hogy mondjam: elég torokszorító. Azt látom, amivel kezdtünk. Annak ellenére, hogy én teszem a dolgom immár harminc éve, mégse látom, hogy hatással lennék a környezetemre vagy hatással lennék a világra. Mégis pusztul a hagyomány és megy tönkre. Ha már az ember teremtett magának egy ilyen Völgyet, akkor visszahúzódik a magjába. Nem kell feltétlenül gyökeret eresztenie a magnak, hanem olyan helyre kell tennie, hogy az a maghéj csak akkor pattanjon, amikor itt van az ideje. Ha az ember korábban teszi a dolgát, mint ahogy eljött volna az ideje, lehet, hogy felesleges és értelmetlen volt a munkája.
 -Mióta létezik a Gyula-völgye?
 -Tíz éve.
 -Miért pont Kisberényre esett a választásod?
 -Ismertem ezt a területet, hisz lengyeltóti születésű vagyok. Itt voltak Lengyeltótiban a lovaim és sokat jártunk ide lovagolni. Egyszer még mondtam is annak az embernek, akivel lovagoltunk, hogy ha az enyém lenne ez a hely, hova raknám a jurtámat, mit hova építenék, s rá egy-másfél évre hallottam, eladó Kisberényben egy erdő-legelő rész együtt. Gondoltam, csak ez lehet. Megkerestem a tulajdonost és sikerült megvásárolnom.
 -Mekkora területen fekszik a Völgy?
 -Tizenhárom és fél hektáron.
  -Mesélj a helyszínen található, emberi kéz  alkotta építményekről! 
  -Ami a legfontosabb, hogy nincs új a Nap alatt. Az ember azt hiszi, hogy valami újat hozott létre, még akkor is, ha ősi dolgokat hoz felszínre. Nem lehet olyat teremteni, ami nem életképes. Ám a Jóisten megadta a lehetőséget, hogy megpróbálhassa azt is. Vannak itt olyan dolgok a földön, amit az ember teremtett magának, de hát rá fog jönni, hogy hibás. Én ugyanígy voltam, mikor építkeztem. Ha valamit nem jól csináltam, az nem jól működött. Gyakorlatilag azt kell mondjam, hogy a Jóisten fogta a kezemet, az Őseim fogták a kezemet, hogy ha valamit teszek, azt úgy tegyem, ahogy ők is tették volna. Különben magamnak teremtek plusz munkát. Másrészt ha másoknak akarok példát adni, akkor az rossz lesz. Ha az ember megtartja a lelki nyitottságát, az nagyon sok segítséget kap. Mondjuk egy madár hol látta az édesanyját fészket rakni? Ő beleszületett valamibe, s mire tudatosulna számára, hogy hol nevelkedett, addigra kirepül onnan. Érdekes módon később ő ugyanúgy épít egy fészket és tojást rak bele. 
A mi tudásunk is ehhez hasonló. Ha az embert nem zavarja meg a külvilág, akkor tud olyan jurtát és házat építeni, mint ősei építettek, s abban boldogan tud élni. Az anyag által is tanít a Jóisten. Engem is így tanított, hisz van egy házam ebben a Völgyben, amit harmadszor kellett felépítenem, ugyanis kétszer leégett. Egyszer azért, mert nádtetős volt, másodjára azért, mert égve hagytak benne egy gyertyát. Aztán harmadjára úgy építettem meg, hogy valamennyire tűzálló legyen.
Azért mondtam, hogy nincs új a Nap alatt, mert felismertem, ha bármit kihagyok az épületemből, akkor nem élhető. Ha egy völgyet épít az ember, abban is kell legyen konyha, nappali, hálószobák. 
Itt van egy közösségi sátor, amit hajléknak hívok. 
     Beszélgetőtársam közben el is mutogatja, mi hol található. A hajlékra ki van tűzve egy Árpád-sávos zászló. Milyen szívmelengető! Ám gondolataimat nem engedem tovább kalandozni, mert figyelek.
  -Vannak a hálószobák, amik a jurták. A földházak is gyakorlatilag hálószobák. Van szabadtűzhely, mögötte kunyhóval, konyhával, ahol főzni lehet. Az az érdekes, hogy külön-külön. Természetesen a jurtán belül is található egy olyan rész, ami alkalmas a főzésre, s körülötte ott a család. A földházban is ott a konyha, ahol elkészíthetők az ételek. S ahogy piciben, úgy nagyban – az ember úgy építi meg ezeket, hogy észre sem veszi a hasonlóságot vagy az azonosságot a dolgai között. Az a fontos, hogy bármit teszünk, próbáljuk értelmezni tetteinket, mert akkor olyan tudás birtokosai leszünk, amit továbbadhatunk gyermekeinknek.
Ebben a Völgyben megvan minden olyan, amire szükség van. Ha kenyeret akarok sütni, kell hogy legyen kemencém. Ha tartósítani akarok, kell hogy legyen pincém. Ha vízhez szeretnék jutni, kell hogy legyen gémeskutam. Ha aludni szeretnék nyáron sátorban, akkor kell hogy legyen jurtasátram. Ha télen nem akarok fázni, akkor kell hogy legyen földházam. Tehát mindent így szép lassan felépítettem. Mondhatom azt -bár nem egyedülálló-, hogy manapság ha valaki jurtát akar látni, elmegy az ország egyik részére, ha gémeskutat akar látni, elmegy a másik részére, ha működő kemencét akar látni, akkor elmegy egy harmadik helyre. Természetes módon ennek egy helyen kéne lennie.
-Milyen állatok élnek itt?
-Ha az ember így él, ahogy ősei éltek, akkor ha szeretném hogy ne legyek egyedül, nyilván lesz társam az állat személyében. Lehet ez vagy a ló vagy a kutya. A lovat manapság nem nagyon használjuk sajnos semmi másra, mint hobbi célból ráülünk és lovaglunk – én azt sem teszem, mert nincs rá időm. A kutya viszont mégis meg tudott maradni az ember mellett, mert most is éppolyan társ, mint amilyen volt ötszáz vagy ezer éve. A ló viszont nem szállítóeszköz, nem harci eszköz, nem közlekedőeszköz, jóformán hobbieszköz maradt. De általa is sok mindent megtanulhatunk. Ezért tartom a három lovat, mert mikor még lovagoltam és lovasíjásztam, nagyon sokat tanultam tőlük. Hálából tartom most őket. 
Mivel az ember enni is akar, háziállatot is tart. Itt vannak még tyúkok, libák, kacsák, kecskék, disznók és juhok. A hétköznapi élet alapfeltételeit megteremtik, hisz tojást, tejet adnak. Minden egyes háziállat egy lélek, egy felelősség. Gyerekkoromban én is megtanultam, hogy kell tyúkokkal, kacsákkal bánni, s ezáltal a felelősséget az élet felé meg tudjuk tanulni. Az ember ezt lesajnálja, mert úgy gondolja, hogy ennek nincs értelme, hisz a boltban olcsóbb a hús, ott is meg lehet venni és így olyan tanítástól esik el, ami egyébként nagyban megkönnyítené az életét. Főleg akkor, amikor családja lesz, mert ugyanígy egy gyermek egy élet lesz, s ugyanúgy fel kell tudni nevelni azt az életet is.
-Van segítséged?
 -Másfél évig  nem volt segítségem. Előtte mindig volt  mellettem egy ember. Egyedül túl nagy vállalkozás ez az egész. A családomat nem hozhatom ide ki, mert ebben pénz nincs. Ha kihoznám ide őket, akkor nem tudnám őket taníttatni és egy olyan lehetőségtől tartanám távol a gyermekeimet, ami pont a kornak a megismerése. 
 -A mai kor emberét mennyire érdekli egy ilyen hely?
 -A mai kor emberét egyre kevésbé érdekli. A nyitottságukat megtartották a múlt és a jelen hagyományai felé, de sajnos csak érdeklődés szintjén maradt meg. Nem is az a fontos, hogy érdekli-e az embereket vagy nem, hanem az, hogy akarnak-e úgy élni, ahogy a Jóisten teremtette a világot és ebben a megfelelő módon helyt állni.
 -S hogy látod?
 -Valójában: nem. Ez nagyon macerás és nagyon nehéz, ahhoz képest, amit kitaláltak számunkra: kiszolgálnak bennünket, s majd mindent megkapsz, csak pénzed legyen. Menjél el valahova dolgozni, keressél pénzt, mindegy milyen úton-módon. Az a lényeg, hogy legyen pénzed, s majd kiszolgálunk téged alapon – az embert teljesen eltérítette a valóságtól, mert úgy gondolja: a pénz az alapja mindennek, az működtet mindent. Holott nem így van! S ebben a kiszolgáltatott helyzetben kiszolgáltatottá válik. Valójában, mikor már nem lesz pénze, rájön, hogy semmit sem tud. Nem tud állatot tartani, nem tud földet művelni, semmit sem tud. Csak pénzt keresni tudott, de hát az egy ember által teremtett világ része!
Nem szabad elhagyni azt a tudást, ami a hagyományban jelen van, mert az az életképesség alapja! Ha ezt meg tudjuk tartani, akkor életképesek tudunk maradni! Ezt kell illeszteni a kornak megfelelően, azaz korszerűen kell élni. A kornak megfelelően kell szertartást tartanunk, a kornak megfelelően kell élni, a kornak megfelelően kell tudni átadni a tudást. Gyakorlatilag, ha most hirtelen elkezdenénk rovásírással kommunikálni, nagyon sokan nem is tudnák nyilván elolvasni. Bár hozzáteszem: lehet, nem is kell. 
-Milyen rendezvények várják az idelátogatókat?
-Vannak osztálykirándulások a gyerekeknek, akik Kisberénybe jönnek a Völgybe. Régebben minden hónapban volt egy nyílt nap – rendes hétvége, és ekkor rendben a rendes emberek adtak tanítást. Havonta egy hétvégén átadtuk a tudásunkat, ismereteinket. Eleinte úgy tűnt, szépen, fodrozódva fejlődik a hagyomány, egyre többen próbálnak ennek megfelelően élni. Aztán rájöttem, hogy csak az érdeklődés szintjén -amit kérdeztél az elején- volt meg általában. Az ember kitette szívét-lelkét, meg a kecskéjét az asztalra, mert még főztünk is. Igazán pedig nincs következmény. Lehet, hogy az ember kap elismerést, meg kap jó szavakat, s a háta mögött azt mondják, milyen jó, hogy ezt csinálja! Ám lassan úgy érzem magam, mint majom a ketrecben... Elmennek az emberek az állatkertbe, s látják, hogy van még majom a földön. Mindenki nagyon boldog, de azon már nem gondolkodnak el, hogy régen mennyi majom élt szabadon, melyeket sorra kipusztítottak, s most örülünk, hogy van egy az állatkertben. Sőt, meg is nyugtatjuk magunkat, hogy van még egy az állatkertben. Ennél abnormálisabb dolgot, mint amit az ember elképzel magának és még el is hiteti magával: nem nagyon tudok.
Most is ez van! Elmegyünk, érdekel bennünket, lemegyünk falura, megnézünk egy rétes- vagy egy tökfesztivált. Hú, de jó, hogy van ilyen! Jóllakom tökkel vagy rétessel, s aztán elmegyek vissza, ahonnan jöttem és nem történik valójában semmi. És akkor még elhisszük, hogy működik a hagyomány.
Itt, a Völgyben most negyedévente vannak Ünnepek. A nap-éj egyenlőségek és a napfordulók környéki hétvégén. Szeptember 21, június 20-21, március 20-21 és december. Év végén karácsony másnapján van az Ünnep. Márciusban van az ostor-, júniusban a bot-, szeptemberben pedig az íj Ünnepe. Mindig a harmadik hétvége.
Valójában minden szernek van egy egyhetes átfutása, amikor ezt meg lehet tenni. Ha a napfordulóhoz közeli hétvégén végez az ember egy ilyen szertartást, amiben van tudat és tiszta szándék, akkor azzal eredményt érhet el.
A karácsonyt azért választottam, mert egyrészt a mai ember életében az ünnep ugye a 25-26 és előtte a Szenteste. Gondoltam, hogy erre az ünnepre teszem a sólyomröptét is, mert az emberek ilyenkor jobban ráérnek. A múltat bele kell varázsolni a jelen ünnepeibe, mert különben nem fog tudni működni. Ha én nagyon erőltetem, s vissza akarok hozni egy olyan ünnepet, ami nem oda illik, mert hagyományt szeretnék teremteni, az nem biztos, hogy sikerül, hisz az nem oda való. Alkalmazkodni kell mindig ahhoz, ami van. Nem tudok úgy hagyományt teremteni, ha nem használom ki azokat az égi lehetőségeket, amikor a csillagok is erre teret nyitnak. A csillagokban ugyanúgy benne dolgozik a teremtő erő. Amikor benne van valamiben a teremtő erő, csak akkor képes a teremtésre! Ez ugyanúgy van bennünk is. A csillagok bennünk élnek. Ha valaminek nem jött el az ideje, nem vagyunk képesek teremteni és alkotni. Ezt kell megérteni! Magot szórni bármikor lehet, de nincs értelme! Van annak egy ideje, amikor azt el kell vetni, el kell ültetni, és van egy ideje, amikor aratni kell. Ha az ember össze-vissza keveri, mert úgy gondolja, megteheti, akkor csak azt veszi észre, hogy elszórta a magjait, elfogyott az ereje, elfogytak a lehetőségei, elfogyott a pénze. Ebből vagy jól kijön és próbál rajta változtatni vagy a vesztét okozza. A pontos időzítést el kell találni.
 -Milyen terveid vannak a későbbiekre?
 -Szeretnék tanítani. Átadni a tudást. Észrevetetni az emberekkel ugyanezt, hogy mindennek itt van az ideje. Hogy megértsék az emberek, hogy a hagyomány, a hagyományban rejlő tudás ugyanaz, mint bármelyik más nép tudása és bármelyik más most divatos vallási irányzat tudása. Lehet az keleti, nyugati vagy bármilyen. A hagyomány mindenben benne van, mert minden mindenben benne van, ugyanúgy a Jóisten mindenhol ott van. Fel kellene ismerni, hogy az ember az anyag által is ugyanazt a tanítást érheti el, a művelése által önmagát műveli.
Minden embernek kell elméleti és gyakorlati szinten tudást adni és kapni. Olyan nincs, hogy csak mesélek róla! Mindig kell példát mutatni! Nem vagyok hiteles, ha nem tudom megmutatni azt, amiről beszélek! Őseink azért voltak azok amik -akár a hunok vagy a magyarok-, mert meg tudták tenni azt, amiről beszéltek! S ha az ember egy ilyen tudás birtokosa, anélkül, hogy bármit is tenne, az érződik és sugárzik belőle, s az iszonyatosan kellemetlen a környezete számára. S nem véletlen, hogy mindig is pusztítani akarják ezt a tudást. 
Az az én tervem, hogy ezt a tudást át tudjam valahogy adni a magam módján. Persze, ha lesz elég energiám. Nagyon sokan nem vagyunk, akik hasonló módon akarnának jönni vagy segíteni.

     Zsolt az egyetemen volt néptánc tanárom. Roppant érdekes ember. Nagyon sok ismerettel gazdagodtam általa. Most a negyvenes éveiben jár. Fekete hajú, nagy bajuszú, kedves mosolyú, magas férfi. Látszik rajta, hogy szívén viseli a hagyományok és a hagyományőrzés későbbi alakulását, mert a beszélgetésünk közben sokszor mély barázdák szántják fel homlokát.

 -Szerinted milyen lesz a jövő?
 -Fájdalmas.  Fel kell ismerni, hogy munka nélkül nincs produktum. Az el nem végzett munkának érezhetően lesz következménye. Én azt ajánlom mindenkinek, hogy tartsa fönn a kornak megfelelően az életét, a kornak megfelelően a tudását és a hagyományait. Ilyen értelemben, amit kapott, azt tovább adhatja, és csatornája mindig nyitva van, hogy új tudásokra tehessen szert önmaga vagy a családja és a környezete is. Ezért jó egy olyan állapot, amikor az ember közel él a természethez és fönn tudja benne tartani az élet minőségét.